Moniro

Régóta tervezem, hogy kiírom magamból, hogyan szültem meg 18 hetesen a kislányunkat, de nagyon nehezen megy ez…. végül adtam magamnak egy határidőt, hogy a babagyász világnapjáig meg akarom írni magam miatt is és mások miatt is, mert szeretném felhívni pár nagyon fontos dologra a figyelmet, például a szűrésekre, vizsgálatokra, a gyász megélésére.

Az egy éves kisfiunk után szerettük volna, ha lassan jönne egy kistesó. Csodával határos módon, az első leendő alkalommal teherbe is estem, ami pont a párom születésnapja volt. Romantikusnak és különlegesnek éreztem, hogy ilyen szerencsések vagyunk és egyből jön a kistesó.

Minden csodálatos volt, egészen a 10. hétig, amikor felhívott a nőgyógyászom, hogy a rákszűrés eredménye nem jó, így további vizsgálatok kellenek. Teljesen összeomlottam a hír hallatán. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy ki fogja felnevelni a kisfiamat, mi lesz velem és vajon ismerni fogom-e a leendő babánkat és meddig lehetek mellettük.

Próbáltam sokféleképpen elterelni a gondolataimat, de lehetetlen volt. Igyekeztünk mihamarabb egy áthatóbb vizsgálatot csináltatni, ahol meg tudják mondani mi a következő lépés. Sajnos ott kiderült, hogy a leggyorsabban terjedő rák típusom van, így nem tudjuk megvárni a szülést, csak azt kell kivárni, hogy a baba 12 hetes legyen és akkor gyorsan megműtenek. A doki azt mondta, hogy nagyon nagy szerencsém van, hogy még időben kiderült, mert sajnos sokan már túl későn jönnek. Be kell vallanom, mindennek éreztem magam éppen, de szerencsésnek semmiképp. Később rájöttem, hogy igaza van a doktor úrnak.

Rettegtem mi lesz a kisbabánkkal, mi lesz a műtét után, hogyan fogom megszülni, méhnyak nélkül mi fogja őt biztonságban tartani….

Alig vártam már, hogy elmenjünk a 12 hetes vizsgálatra, ahol elmondták, hogy minden rendben van a babánkkal, jók az értékek, majd ezt követően bementünk a kórházba, hogy megműtsenek. A műtét jól sikerült, a babánk tökéletesen viselte, ő egy igazi kis hős, egy csoda baba, neki köszönhetem az életemet, mert ha ő akkor nem fogan meg, én még nem mentem volna rákszűrésre, mert másfél éve voltam és nem éreztem fontosnak, hogy ilyen fiatalon évente járjak, később viszont már esélyesen menthetetlen lettem volna. Párommal meg is beszéltük, hogyha kislány lesz, akkor a Mira nevet kapja majd.

Műtét másnapján felhívott ismét a nőgyógyászom, hogy a vérképem nem olyan jó és fennállhat súlyos genetikai probléma a gyermekünknél. Na itt volt az a pillanat, amikor egy tizedmásodperc alatt teljesen megsemmisültem. Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik, hogy ez a valóság. Teljes mértékben kizártnak tartottam, hogy két ilyen tragédia két hét alatt egy ember életébe így megtörténjen.

Két hete még egy boldog, egészséges terhes nő voltam, aztán kiderült, hogy rákos vagyok, majd a gyerekemet lehet elveszítem???

Biztos voltam benne, hogy nincsen semmi baja a gyermekünknek, hiszen most mentett meg engem.

Mindez épp karácsony előtt történt, így nehezen tudtunk bármilyen vizsgálatot gyorsan elintézni, de az egész klinika megrendült, hogy mi történt velünk és így azonnal elintézték, hogy még gyorsan az ünnepek előtt, december 23-án csináljanak egy chorion boholy biposziát, vagyis egy mintavételt a méhlepényből, amivel 99,8 %-os eredményt kapunk.

Már maga a vizsgálat is elég kellemetlen volt a kb 30 cm-es tűvel, de muszáj volt túlesni ezen is.

A karácsonyt végig bőgtük, alig vártuk már, hogy 27-e legyen és hívjanak az eredmény miatt.

Csengett végre a telefonom és elmondták, hogy nagyon sajnálják, de a babánk súlyos genetikai rendellenséggel rendelkezik.

Elkezdtem zokogni, a páromnak nem is kellett semmit se mondanom, látta, ahogy összeomlok és próbált erősnek tűnni. Nem tudtam mi vár ránk, hogyan tovább, mit csináljak, hogy az 1 éves kisfiam minél kevésbé lássa rajtunk a sorozatos tragédiák nyomait.

Sokat sétáltam vele, mentünk játszóterekre. Tanulságos volt az akkori helyzetemben megfigyelni az embereket, barátnőimet, játszótéren az anyukákat, hogy mennyire lételemünk a problémázás, panaszkodás. Hallgattam, ahogy szidják az időjárást, hogy túl hideg van, esik az eső vagy 1 órát késett a futár, a pasim milyen bunkó, ma még nem tudtam meginni a kávém stb, stb. Én meg csak ott álltam némán és hallgattam őket bólogatva.

Nem is tudjuk, hogy igaziból mekkora érték az, hogy élünk, hogy egészségesek vagyunk és vannak akik szeretnek, van hol laknunk, van mit ennünk. Egy másodperc alatt összetörhet minden és akkor rájövünk, hogy milyen jó dolgok vesznek minket körül, csak épp nem becsüljük meg azt, ami van.

Azóta sokkal jobban értékelem a dolgokat!

Rengeteg orvossal konzultáltunk és végül kaptam egy dátumot (január 5), mikor befekhetek és beindítják a szülést.

Nagyon gyenge és kimerült voltam és sajnos csak utólag jöttem rá, hogy mennyire embertelenek voltak velem, mert ez a majdnem 2 hét várakozás teljesen megsemmisített.

Az ilyen szüléseket azonnal be szokták indítani, hogy ne szenvedjen a család feleslegesen, csak az ünnepek miatt mondták, hogy a fű se nő ilyenkor és senki se dolgozik, így ekkorra írtak be. Ezt azóta se tudom megbocsátani. Nem tudom, hogy pszichés volt-e vagy sem, de a pocakom abban a 2 hétben olyan óriásit nőtt, hogy a terhességeim alatt sosem volt ilyen nagy változás 2 hét leforgása alatt. Minden egyes másodperc ólomsúlyként nehezült a lelkemre és a szívemre. Elmondhatatlanul lassan telt az idő.

Eljött végre a rettegett január 5.

Figyelem, megrázó részletek jönnek!

Az orvos elmondta, hogy ez nagyon nehéz lesz, készüljek fel, nem olyan, mint egy sima szülés. Mesterségesen kell a méhszájat kinyitni szépen lassan és úgy megszülni a babát. Ez a legtöbbször 2-4 napot is igénybe vehet! Sokat konzultáltak egymással az orvosok, mert még nem volt soha olyan esetük, ahol egy frissen műtött még be sem hegesedő méhnyakot kell „kényszeríteni” tágulásra és szülésre.

Azt mondták, hogy a legkevesebb kárt a méhnyakamban az tesz, ha felhelyeznek egy lufit, amit megtöltenek megfelelő mennyiségű vízzel és rákötnek egy másfél literes ásványvizet, amivel folyamatosan húzzák a méhnyakamat, egészen addig, míg nincs meg a megfelelő tágulás.

Leírhatatlan fájdalom sorozat volt az, amin át kellett mennem. Az első 1-2 óra még elment, aztán egyre durvább fájdalmam volt. Délutánra már többször volt, hogy a fájdalom hatására elvesztettem az eszméletemet pillanatokra, majd visszanyertem és ismételten elvesztettem és ismét visszatértem. Közel sem hasonlított ez a fájdalom ahhoz, amikor szültem a kisfiamat. Iszonyatos volt, ahogy a szervezetem küzd és nem engedi a tágulást ezzel védve a babát. Ahogy a sebes méhnyakamat húzta a 1,5 kg-s súly, kb úgy éreztem magam, mint akit élve boncolnak és emellett a lelki kiborulás a pszichés összeroppanás még nagyobb volt.

30 órával később végre sikerült elérni a megfelelő tágulást.

A szülésznőknek mondtam, hogy szeretném látni a kislányomat, megsimogatni és megköszönni neki, hogy megfogant és ezzel tovább élhetek édesanyaként és feleségként. Nagyon nem értettek egyet velem és rossz ötletnek tartották. Mondtam, hogy ehhez ragaszkodom, tudom, hogy nagyon nehéz lesz, de azt is tudom, hogy egész életemben bánnám, ha nem így lenne.

Sőt, igaziból én szerettem volna egy fényképet is készíteni róla, amivel olyannyira kivertem a biztosítékot, mintha én lennék a világ legelvetemültebb embere, sajnos itt már annyira gyengének éreztem magam lelkileg, hogy nem mertem harcolni az ő véleményükkel szemben, így eltettem a gépet.Ezt a mai napig nagyon bánom. Sokat olvastam erről, hogy más fejlett országokban mennyivel jobban tudják ezt kezelni.

Nem szégyen a gyász, nem szégyen megélni a tragédiát és sok embernek ez segít a feldolgozásához.

A képet még a szülésem előtt mentettem le egy amerikai oldalról, ahol az anyuka szintén egy 18 hetes babától köszönt el, méltó módon.

Nekem igenis segített, hogy a kezemben tarthattam, megsimogathattam a pici kis testét és elköszönhettem tőle, igaz, hogy közben ordítottam a fájdalomtól.

Borzalmas heteken voltam túl, nem kívánom senkinek a felét sem, de eszem ágában sincs eltitkolni és elnyomni önmagamban a fájdalmat, a tragédiát, a gyászt, mert ezzel hosszútávon ártanék önmagamnak és ezáltal a családomnak is.

Meg kellett élnem ezt és nem tehettem mást, innentől kezdve ez is hozzátartozik az életemhez, bármennyire is nem így terveztük. Mira kis rövid élete is hozzátartozik már az életünkhöz.

A zárójelentésemre azt írták művi vetélés, mert ez a hivatalos elnevezése. Ezen azóta is mindig kiakadok, mikor a kórtörténetemet nézik, majd megjegyzik és megkérdezik, hogy volt egy vetélése? Mennyire apatikus és rossz megfogalmazás. Igenis egy kőkemény, leírhatatlanul fájdalmas, 30 órán át tartó szülés volt, sőt, azóta született még két kisfiam és ez a szülésem százszor fájdalmasabb volt, mint bármelyik "normál" szülésem.

Ezzel az írásommal, azon kívül, hogy önmagamból is szerettem volna kiírni, arra szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy:

- nagyon fontos a megfelelő vizsgálatokat elvégezni!

- merd átélni a fájdalmadat, úgy, ahogy az neked tetszik és ne érdekeljen, ha más ezt furcsállja, itt a te lelki egyensúlyodról van szó, mindenki máshogy éli meg a gyászt a veszteséget!

- értékeld amid van és vigyázz rá, mert bármelyik pillanatban történhet valami, amire nem számítasz és akkor már késő lehet!

Mivel innentől kezdve hátrányosan érintve voltam genetikailag és egészségügyileg, a következő terhességeimnél felvettem a kapcsolatot Sevcsik M Annával, aki a Babagenetikánál dolgozik (babagenetika.hu), ahol kitűnő szakembereket tudnak biztosítani és segítenek mindenben rendkívül empatikusan, bárhogy is döntesz, testi és lelki oldalról is, illetve ha kérdéseink lennének elmondják, milyen vizsgálatok vannak, miket érdemes elvégeznünk.

Ezekben a hónapokban a világ legszerencsétlenebb nőjének éreztem magam, de idővel rájöttem, mennyire szerencsés vagyok, hogy élek és azóta van 3 csodaszép egészséges gyerekem és egy szerető férjem.

Remélem sikerült valamit segítenem a történetünkkel neked is.

Móni