Én alapvetően egy pozitív, optimista ember vagyok, aki elfogadja azt, amit mondanak neki, egy rendszert, ami adott és bármennyire is bonyolult, minden esetben tisztelettel tűröm.
Az előző napunk minden szempontból kiborított, anyaként, emberként, fizikailag, lelkileg, szellemileg és belegondolva abba, hogy milyen kegyetlen ez a kiszolgáltatottság, hogy nem tudok mit tenni és segíteni a gyerekemnek, akkor sem, ha baj van, ez megemészthetetlen.
Kisfiam kidobósozás közben megsérült az állán. Nagyon csúnya volt, láttuk laikusként is, hogy ez egy komolyabb sérülés, az első három foga mellett az ínye függőlegesen berepedt és ki is fordult előrébb. A fogai mögött U alakban látszódott szintén sérülés és erős bevérzés. Tényleg hihetetlen szerencsétlenül jött ez ki, valami nagyon rossz pontot érinthetett az ütés.
Este 9 óra volt, felhívtuk a mentőket, akik átirányítottak a 1830-ra és ott kikeresték, hogy a Szentkirályi utca 40-be menjünk be, mert ott van a fogászati ügyelet. Ezt mi is így tudtuk,így bementünk oda, ott megállapították, hogy esélyesen az állkapocs el van törve és itt nem tudják ellátni, át kell mennünk A Honvédkórházba.
Éjjel így átmentünk a Honvédkórházba a sürgősségire, ott átirányítottak a szájsebészetre, ahol pechünkre az orvosok éppen műtöttek és emiatt több órát kellett várni, hogy megkezdjék az ellátást az ott váróknak. Már ott kérdezték, hogy ide küldtek egy kiskorút? Mondtam, hogy igen, mondták, hogy jó. Hajnalban mikor végre bejutottunk, készítettek egy röntgent, ahol nem látszott törés, de az orvosok is látták, hogy esélyesen van, de kellene hozzá CT-t csinálni. Menjünk a Heim Pálba, mert ők ügyelnek és ott tudják ellátni, ők kiskorút nem láthatnak el!
Átmentünk a Heim Pálba, ahol mikor sorra kerültünk, elmondták, hogy nem értik miért jöttünk ide, hiszen náluk nincsen szájsebészet, oké, hogy gyerekkórház, de itt nem fogják tudni ellátni, de egy Ct-t tudnak csinálni. Nem is értik, miért küldtek minket ide a Hondvédból.
Ekkor már délután volt, iszonyatosan fáradtak voltunk, sokszor elsírta magát a gyerek, hogy miért mondom azt, hogy ez az utolsó kórház és rendben lesz, mert mindig elküldenek valahova és sehol sem tudnak segíteni. Én is többször elsírtam magam, mert már 17 órája próbáltuk elintézni, hogy ellássák a gyereket, de nem sikerül, étlen-szomjan volt, mert mondták, hogy nem ehet és nem ihat semmit. Teljesen össze voltunk már omolva mindketten és hiába próbáltam anyaként tartani magamat, egyszerűen volt az a pont, mikor már nem tudtam és kijöttek a könnyeim, amitől persze a gyerek még jobban elkezdett sírni.
Elkészült a CT, de még nem sikerült megkapni a felvételt. Közben anyukám kiguglizta, hogy ha minden igaz, a SOTE-n a Szentkirályi utca 47-ben van gyerek szájsebész, felhívta őket, de oda kell érni 15:30-ig, mert addig tudnak felvenni beteget. Mondtam a dokinak a Heim Pálban, mondta, hogy az jó lehet, így 15 órakor próbálták gyorsan elérni a CT-t, de nem sikerült, mondták, hogy akkor fussunk el hozzájuk hátha elérjük, de ha nem, akkor menjünk és hagyjuk a CT-t. Mondtam, hogy nem szeretném hagyni, mert már 2 felvétel készült a gyerekről, nem szeretném, hogy ezt akkor megismételjék még pár intézetben, mert a sok sugárzás sem jó.
Futottunk, hogy megszerezzük gyorsan a CT-t,ahol már egy sötét ablak várt, kopogtattam iszonyatosan idegesen, hátha valaki csak meghallja, de nem. Végül szerencsénk volt és egy nagyon kedves doktornő látta a kétségbeesésemet és kinyitotta az ajtót és kiírta gyorsan nekem cd-re.
Így rohantunk tovább a törött állkapcsú gyerekemmel a Szentkirályi utcába a Heim Pálból metróval majd futva, mint aki az életéért küzd és sikerült pár perccel odaérni 15:30 előtt.
Ott mondták, hogy már sajnos ilyenkor nem tudnak ellátni, reggel kellett volna jönnünk vagy délelőtt.
Na itt végem volt, ennyi, szétestem, összeomlottam, elkezdtem zokogni, szegény asszisztens meg is ijedt kicsit és elmondtam, hogy este 9-kor történt a baleset és azóta járjuk az intézeteket, de sehol sem látnak el, a gyerek nem evett, itt-ott kicsit aludt, fájdalmai vannak és egyszerűen nem jutunk el odáig, hogy valaki kezelni tudja.
Annyira aranyos volt, bement, beszélt egy doktornővel, utána jöttek többen is és megsajnáltak, mivel szerencsére volt CT-nk, amiért szintén küzdenünk kellett, de megvolt, megnézték és összeültek páran, átbeszélték mi legyen.
Közben az asszisztenstől még kaptunk kis csokit is, mert kell valami a gyerekbe hogy legyen. Végre azt éreztem, hogy valaki tényleg figyel ránk és nem csak pörget egy olyan rendszerben, amit senki sem lát át.
Mindenki meg volt rökönyödve, hogy miért is jártunk át ilyen köröket és miért nem látták el a sérült gyereket, de én megtettem mindig, amit mondtak.
Itt a doktornő mondta, hogy beszélt több orvossal és végül a János kórházban van egy doktor, aki tudja, hogy kiskorúról van szó és biztosan ellátják majd, vár minket, mert ők nem tudják helyretenni, nem az ő szakterületük.
A kisfiamnál itt véget ért a türelem, minden szikrája kialudt, leült a földre és csak sírt, én is mondtam a doktornőnek, hogy én sem bírok már átmenni, ez a sérülés 19. órája már, egyszerűen nincs erőm nekem sem és a gyereknek sem, én most feladom, inkább hazamegyünk most, pihenünk és akkor holnap megyünk reggel.
Mondta, hogy nem, ezt tényleg most kell helyretenni, mert szét van nyílva az állkapocscsont és nem várhatunk reggelig.
Tudtam, hogy igaza van és muszáj összeszednünk az utolsó energiacseppjeinket is. Az utcán sírva hívtam a sógoromat, aki értünk jött és elvitt a Jánosba. Az utcán míg vártunk együtt bőgtünk és ismét ígéretet tettem a fiamnak, hogy ez már tényleg az utolsó kórház és itt már tényleg el fogják látni.
És tényleg így volt, vártak minket és egy nagyon kedves doktor volt, ő is értetlenkedve hallgatta, min is mentünk keresztül, helyretette a gyerek állkapcsát és este 7-re haza is értünk.
Így 22 óra alatt sikerült elérni azt, hogy a gyereket kezeljék 5 intézményt végigjárva millió osztályon át.
Nem tudom mi a tanulság, több orvostól kérdeztem, hogyan lehet ezt másképp csinálni, ha a gyereket baleset éri, de nem nagyon tudták, miért is küldtek minket összevissza és miért is nem láttak el.
Nekem annyi lett ebből a konzekvencia, hogy bármit mondanak,hogy hova kell menni, inkább telefonáljunk oda, ellenőrizzük le, akár többször kérdezzünk rá és a legfontosabb kérdés, hogy kezelnek-e kiskorút.
Innen is köszönöm a SOTE Szentkirályi utca 47-ben a doktornőknek és az asszisztensnek a segítséget nélkülük lehet még lett volna 5-10 óra, mire segítenek!
Hogy még kapjak egy kis nehezítést, a legkisebb gyermekemet hazaküldték az oviból nátha miatt és a férjem épp külföldön tartózkodott, így a 3 gyerek menedzselése még nehezebb volt, de szerencsére rengetegen segítettek.
Remélem több ilyen jellegű posztom nem lesz.
Szeretettel:
Móni
