Moniro

Sokan szoktatok nekem írni, hogy mi olyan tökéletes család vagyunk, milyen jó anya vagyok...

ezek a szavak, nagyon-nagyon jól is esnek és azt gondolom, hogy tényleg szuper kis családom van, szerető férjem és nagyon jó gyerekeim, DE higgyétek el én is szoktam kiborulni, én is követek el millió hibát és megy el az önbizalmam vagy ostorozom magam, hogy milyen szar anya vagyok. Most épp úgy érzem, kicsit kimerültem, el vagyok fáradva, így arra gondoltam ezt az érzés sorozatot is megosztanám veletek, hogy ezt az állapotot is fel lehet vállalni, nem kell mindig megfelelni.

Az anyaság mennyire, de mennyire egy összetett szerep.

Az ember érzelmi szintje akár egy percen belül meg tudja járni a legnagyobb magasságokat, de a hihetetlen mélységeket is. Minden nap úgy kelek fel, hogy én leszek a világ legjobb és legtürelmesebb anyukája, aztán van, hogy felkelés után 30 perccel már a türelmem legvégső határait feszegetem és igyekszem 568. alkalommal is megkérni szépen a gyermekeimet, hogy mossanak fogat vagy öltözzenek fel vagy épp fejezzék be a reggelit, de van, hogy nem bírom és mint egy vulkán kitörök és kiadom a gőzt azzal, hogy rájuk kiabálok, hogy egyáltalán hallják-e amit mondok. Ilyenkor egyből meg is zuhanok, hogy milyen anya vagyok, már megint nem sikerült madárcsicsergős hangon, mosolyogva a világ legjobb anyukájának lennem.

Mindenek előtt leszögezném, hogy imádok anya lenni és mindennél jobban szeretem a fiaimat, értük élek, de sokszor borulok ki én is, ahogyan szerintem mindenki, csak erről kevésbé szeretünk beszélni és inkább a szép, könnyedebb oldalunkat próbáljuk mutatni, ami szintén tökéletesen érthető, hiszen egy pesszimista, panaszkodó anyukára kevésbé vagyunk kíváncsiak és még kevésbé lenne inspiráló. Szerintem ez nem szégyen, mert mondanám, hogy mindenkivel megtörténik tutira, hogy kikészül és elveszti a türelmét, de biztosan ki lennék osztva, hogy márpedig velük sosem fordult még elő :D

Amiatt gondoltam, hogy írok erről egy posztot, mert sok anyukával beszélgettem az elmúlt hetekben, akik eléggé meg vannak fáradva és a covid alatt szerintem az édesanyák is jóval stresszesebb helyzetbe kerültek, de nem szeretnek erről beszélni.

Fel a fejjel, mindenkinek van szar napja!

Anyának lenni, egy csoda, a legszebb dolog a világon, de van amikor azt érzem, hogy nem bírom már és ki akarok törni egy picit és visszakapni önmagam, mikor nem kell figyelnem senkire, nem kell 150. alkalommal a helyére tennem ugyanazt a kisautót, 12. alkalommal letörölnöm az asztalt (és még csak reggel 9-nél tartunk), leszedni a mosatlanokat napjában 20 alkalommal, vagy a játszótéren fagyoskodni órákat télen, de néha jó lenne csak egy kicsit elvonulni vagy csak szimplán nézelődni ki az ablakon, anélkül, hogy valaki a lábamba kapaszkodik és a nevemet ismételgeti.

Alapból már az iszonyú fárasztó, hogy egész nap van egy zaj szennyezés, ami ér minket a sok nyüzsgés miatt, amit a sok brümmögés, hangutánzó szavak vagy sikítások, veszekedések és a folyamatos anya-anya-anya szólítgatások okoznak és azt gondolom, hogy ez egy nagyon kimerítő dolog, hogy minden munkát, intézkedést, telefont ezek mellett kell végrehajtanunk. 

Az elmúlt évek alatt én úgy érzem, hogy egyre nagyobb az elvárás felénk, anyukák-nők felé. Minden irányban meg kell felelnünk, mint anya, mint feleség, mint takarítónő, mint nő, mint tanító, mint szakács (de kizárólag csak egészséges, bio szakácskönyvekkel, nasi az nuku)  és ezek mellett egy karriert is kell egyengetnünk.

Nehéz, nagyon nehéz, ráadásul sok esetben nem kapnak a nők ebben a helyzetben elég támogatást, elismerést, hálát. Az az elvárás még mindig sokaknál, hogyha van gyereked, akkor ne járj szórakozni, nem kell magaddal annyit foglalkozni, hiszen akkor miért szültél gyereket, ne légy önző, pedig ha az anya boldog, akkor a gyerek is nagyobb eséllyel boldog lesz és a család is egy jóval kiegyensúlyozottabb környezetet kap. Nem szűnhetsz meg létezni, mert az a család rovására megy hosszútávon.

"Te csak otthon vagy egész nap a gyerekkel és nem csinálsz semmi különöset" mondatot, szerintem a legtöbb anya már hallotta valakitől, pedig a világ legösszetettebb dolgát végezzük és az anyasággal a jövőt építjük, a gyermekünknek adjuk meg azokat az alapokat, amiket majd tovább tud vinni és amiből a személyisége ki fog fejlődni. Személy szerint én ezerszer fáradtabb vagyok anyaként, mint akkor, mikor 12 órában dolgoztam heti 6 napot. Fogalmam sincs, anno miben fáradtam annyira el, mikor este végeztem a munkával és enyém volt az idő reggelig, csak az enyém és csendben azt csinálhattam amit csak akartam.

A múltkor el kellett mennem egy bankba elintézni pár dolgot és az utcán állt a sor. Kb 1 órát álltam sorban, mindenki hőbörgött és meg kell, hogy mondjam,én boldog voltam. Ez egy hirtelen jött énidő volt, amit imádtam. Egyedül voltam, a kedvenc zenéimet hallgattam és néztem a fákat, embereket, gondolkoztam. Szimplán volt időm kicsit mással foglalkozni, mint a család és esküszöm, hogy feltöltődtem kicsit, bármennyire is szánalmasnak hangzik. Ha nekem valaki azt mondja 10 éve, hogy örülni fogok annak, hogy az utcán egy órát sorban állok, hát tuti nem hiszem el.

A social media a másik, ami iszonyú nyomást tud teremteni az anyukák lelkében, mikor a különböző tanácsokat olvasgatjuk, mit hogyan kéne csinálnunk vagy épp egymást támadva, kritizálva, hogy miért nem így vagy úgy csinálod, neveled a gyereked. Sokszor olvasok én is olyan tippeket, ha a gyerekem hisztis vagy csinál valami rosszat, akkor öleljem meg, nézzek rá csúnyán és tudni fogja, hogy szeretem és tanulni fog belőle......hát tisztelettel jelentem, hogy sokszor nem működnek ilyen szépen szabályosan, letisztultan a dolgok, mert a gyerekek is, a szülők is, a helyzetek is és az idegrendszerünk állapota is más és más egy-egy adott helyzetben.

Nekem, azt gondolom, hogy nagyon jó fiaim vannak és gyönyörűen eljátszanak egymással, szeretik is egymást, okosak is, de van, hogy kiborítanak és százszor szólok, elmagyarázom, elmutogatom, megsimogatom, átölelem, csúnyán nézek vagy veszek mély lélegzetet, elszámolok tízig, de nem segít és a végén már ordítva szólok hozzájuk, hogy értsék meg, hogy az adott szituáció rossz. Persze utána a világ legrosszabb anyjának érzem magamat, hogy miért ordibálok a gyerekemmel, pedig ő a legfontosabb az életemben és ezzel azonnal át is húzom a reggel megálmodott tervemet, hogy én vagyok-leszek a világ legjobb anyukája. Milyen könnyű is ezt a címet elbukni, pedig mindenki hibázik.

Ezzel a posztommal nem szeretnék semmilyen vitát kezdeményezni vagy elítélni bárkit, csak annyi lenne a célom, hogy minden anyuka van, hogy elfárad, kiabál, rossz anyának érzi magát, összeomlik és azt hiszem ez ebben a felpörgött világban ez elkerülhetetlen.

Fel a fejjel minden anyukának, hihetetlen, amit folyamatosan adtok és tesztek a gyerekekért, családért, miközben mi a háttérbe szorulunk, de ugyanakkor ennél szebb dolog nincs, mint látni a gyermeked folyamatos fejlődését és érezni az őszinte és tiszta szeretetét.