Ma van a második kisfiam születésnapja, így gondoltam leírom, hogyan is jött ő a mi kis családunkba, mennyire rögös út volt ez nekünk és milyen különleges kisfiú.

Nagyon szerettünk volna már tesót a nagyobbik fiúnk mellé, de sajnos ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan elképzeltük. Ő már picit több, mint 1 éves volt, mikor úgy gondoltuk jöhet a tesó.

Első adandó alkalommal terhes is lettem, de a 13. héten kiderült, hogy méhnyakrákom van. Az óriási örömünk 1 másodperc alatt tört szilánkossá. Hirtelen minden összedőlt, azt se tudtam mit kell most tenni, mi lesz a babánkkal, mik az esélyeim, mi lesz a kisfiammal, millió kérdés merült fel bennünk....

Igyekeztünk egy nagyon jó citológust keresni, aki kiderítette, hogy a leggyorsabban terjedő típusú ráksejt van bennem, így nem tudjuk a műtéttel megvárni a szülést és azonnal mennünk kellett a műtőasztalra. 

Miután kijöttem a műtőből, másnap felhívott a nőgyógyászom, hogy a vérképem nem lett jó és lehet, hogy a babánknak komoly genetikai rendellenessége van.

Mikor beszélt hozzám telefonon a doktor, nem hittem el, hogy ez megtörténhet, hiszen még csak most műtöttek meg méhnyakrákkal és lehetetlen, hogy a babánkkal is gond legyen. Ennyi probléma egyszerűen nem gyűlhet össze egyszerre.

Ezek után a géndiagnosztikai központban szinte azonnal fogadtak, hogy megcsinálják a méhlepény biopsziát még karácsony előtt, majd megtudtuk karácsony másnapján, hogy egy kislány van a szívem alatt és tényleg súlyos genetikai rendellenességgel rendelkezik.

Sok-sok konzultáció után genetikusokkal, főorvosokkal, nőgyógyászokkal, meghoztuk a döntést, hogy a kislányunkat el kell engednünk és leírhatatlan fájdalmak között 30 óra nagyon kemény vajúdás után megszültem őt halva vízkereszt napján 2015.01.06-án. (erről  az időszakról részletesebben írtam már a 3x-os pozitív blog bejegyzésemben: https://moniro.blog.hu/2019/04/03/https_www_moniro_hu_l_a3x-os-pozitiv

Szülést követően megjött a szövettan eredménye a méhnyakrák műtétemmel kapcsolatban és sajnos nem volt jó, így mondták, hogy várjuk meg a szülés utáni 6 hetes regenerálódást és utána újra kell műteni.

A második műtét már jól sikerült és 6 héttel később azt mondta az onkológusom, ha nagyon szeretnénk, akkor jöhet a kistesó. Mondtam neki, hogy nekem nagyon fontos lenne, hogy mielőbb legyen újra babánk, mert egyszerűen addig ez a fájdalom nem fog tudni enyhülni, míg nem tarthatom a kezemben újra a leendő kisbabámat, bár ezeket a heteket sose fogjuk tudni elfelejteni.

Rengeteg orvosom volt ekkor és mindenki azt mondta az onkológusom kivételével, hogy mindenképpen várjak 1 évet és pihentessem a testem, mert nagyon rövid időn belül volt két méhnyak műtétem és egy olyan mesterségesen beindított szülésem, ami nagyon megviselte a szervezetemet.

Nincs nehezebb szülés, mint amikor a saját testünk ellen akarunk dolgozni, mert ő nem akarja elengedni a babát, így nem is segíti a testünket a szüléshez. Erről itt tudtok olvasni: 

https://moniro.blog.hu/2020/10/15/18_hetesen_megszultem_a_beteg_kislanyomat

Egy dologban biztos voltam, hogy én nem tudok várni, én terhes szeretnék lenni és szeretnék a fiam mellé tesót minél előbb. Biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni. Szeretném őt a karjaimban tartani és tudtam, hogy képes leszek rá. Az onkológus nőgyógyászom a szakmájában a legjobb, így az ő tanácsát fogadtam meg, ellenben a másik öt orvoséval, akik azt mondták, hogy minimum egy évet pihenjek. 6 héttel a második műtétem után megpróbáltuk a lehetetlent és ismét azonnal terhes lettem. 

Hihetetlen hálás voltam, hogy ilyen hamar újra jött hozzánk egy baba és igyekeztem csak rá koncentrálni és nem rettegni, hogy minden rendben lesz-e. Miután megvoltak a 12. héten a vizsgálatok, ahol a legrészletesebb kivizsgálást kértük, végre ténylegesen megnyugodhattunk, hogy igen, minden rendben van, egy egészséges kisfiút hordok a szívem alatt. A szülés várható időpontjának 2016.01.06-át, a vízkeresztet adták meg.

Ekkor ledöbbentem, mert pontosan azon a napon szültem meg a kislányomat ebben az évben. Mennyire durva, őszintén, ennek mekkora az esélye, hogy a kisfiamnak pont ez a várható születési ideje, mint amikor a kislányom meghalt. Biztos voltam benne, hogy nagyon különleges kis srác lesz.

A terhességem tökéletesen telt, sosem éreztem rosszul magam, fitt voltam, aktív és mellette szépen csináltam otthon a vállalkozásaimat. Emelni, cipelni vagy erőteljesebb dolgot nem csinálhattam, mert a méhnyak hiánya miatt extra veszélyeztetett terhes voltam, de erre könnyen lehetett odafigyelni.

A hetedik hónapban a párom is beleegyezett, hogy kisfiúnkat Ronelnek hívjuk. Nem volt könnyű meccs, de különleges név és ez nagyon jól passzol a bátyja nevéhez és a vezetéknevükhöz is. Számomra pedig fontos a neveknél az összhang.

Ronel végül 37. hétre született meg december 17-én, hihetetlen gyorsasággal, mindössze 22 perc vajúdást követve 6 perc alatt jött a világra. Igaz, nekem ez akkor több órának tűnt, de tényleg megdöbbentő volt ez a szülés. A szülésznőmet kértem, hogy hadd szüljek állva és nekem így tényleg sokkal jobb volt, ahogy a gravitáció be tudott segíteni. Anno az első fiamnál a fekve szülésnél valahogy nagyon természetellenes érzésem volt.

És igazam lett, tényleg nagyon különleges kis srác Ronel.

Így 2015-ben kétszer is szültem, egyszer januárban, aztán decemberben. Örülők, hogy bemertem vállalni ilyen gyorsan a következő terhességet.

2015-ben a világ legszerencsétlenebb emberének éreztem magam, de rájöttem, hogy ez nem így van, boldog vagyok, hogy köztünk vagy Ronel és hálás vagyok azért, hogy életben maradtam és még időben kiderült a méhnyakrák, illetve, hogy egészséges gyermekeim vannak. Végül minden jól alakult, bármennyire is rögös út vezetett idáig, jó, hogy nem adtuk fel és itt is szeretném felhívni a figyelmet a szűrések fontosságára, a prevencióra!

Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni ebben a rohanó világban mi az, ami tényleg fontos és a lehető legtermészetesebbnek vesszük azt, hogy jól vagyunk.

Figyeljünk oda egymásra és önmagunkra és legyünk hálásak azért amink van!

Móni